2016. március 6., vasárnap

Kárpótlás

Sziasztok! az elmúlt, kb. fél évben teljesen eltűnt a motivációm a részek kipakolását illetően. Egyszerűen úgy érzem, hogy a történet hónapokat felemésztő reformokra szorulna, de ha valakit mégis érdekelne, a kéziratot elküldhetem, kizárólag, ha mindeddig követte a blogot, és nem szeretné lezáratlanul elraktározni a fejében :) A facebookon Hanna Virág néven keressetek, és ha valami frissebbet olvasnátok tőlem lessetek be az új blogomra. A világ ugyanez (kicsit konformista vagyok) de visszautaztunk a kora újkorba.

"Shilea Sol-Nobilis nyugalmas vidéki életet él, és már rég elfogadta, hogy családja, a failin uralkodóház nem tart igényt a társaságára. Egyszer csak mégis az udvari követség borítja fel az mindennapjait és egy borzalmas mészárlás hírét hozzák el neki. A királyi család legtöbb tagját egy merényletben megölték, és az életben maradottak bármelyikének trónra lépése véres háborúba taszítaná a Birodalmat. Felnőhet eléggé egy vidéken nevelkedett, kitagadott hercegnő, hogy népe élére álljon, vagy koronával a fején is csak mások bábja lesz? Mi számít inkább? Az unokatestvére kezében tartja a régensi jogart, háta mögött áll a failin hadsereg. Vele szemben Shilea. Egy megkoronázott marionett…"

Két szemszögű királydráma (a másik szemszög a fülszövegben éppen csak említett Lurkie Sol-Nobilis herceg) éppen megfelelő mennyiségű vérrel és politikával, vegyítve egy kis könnyed fiatal lányos hangvétellel E/3-ban. Önnyáladzásból ötöst kapnék, de ha felkeltettem az érdeklődésedet, katt ide :D : Koronázott marionett

2015. november 20., péntek

X. fejezet - 2. rész

Sziasztok! Szerintem elég izgi részt hoztam, de nem rizsázok tovább, csak olvassátok :)



Kezdett unalmas lenni az utazás. A beszélgetésen kívül nem nagyon lehetett mást csinálni. Találtam egy grafitceruzát és a térkép hátuljára kezdtem firkálni. Nem vagyok túl jó rajzos, de ezzel lefoglaltam magamat. A mögöttünk ügető szörnyeteg harmadik szemét próbáltam ábrázolni. Olyan furcsa volt. Mély, mintha az állat többet értene a világból, mint mi magunk. Gargon valószínűleg csak abból jöhetett rá, hogy mit rajzolok, hogy folyton hátrapillantgattam, mert egy egyszerű kicsit béna szemnek tűnt, amit papírra vetettem.
─ Tudtad, hogy a ráhántok régen a bölcsesség jelképei voltak? – miközben ezt kérdezte végig a szemembe nézett. Én erre forgattam az előbb említett testrészemet.
─ Őszintén, honnan tudhattam volna? – kérdeztem, mire röhögött.
─ Igazad van, csak mindig elfelejtem, hogy mennyire idegen neked ez a világ.
─ Miért?
─ Nem is tudom. Talán azért mert emlékeztetsz valakire, akit régen ismertem.
─ Tényleg? Lehet, hogy az apám az! Vagy valami rokonom – lelkesedtem be, bár én is tudtam, hogy ez csak hiú ábránd.
─ Nem hiszem – legyintett – szóval a ráhánt. A régiek a harmadik szeméről azt tartották, hogy azzal képes meglátni az ember lelkét, akár él az illető, akár nem. Hogy az a szem a szellemvilágra néz. Képzeld, egyszer régen egy ráhánt kikóborolt az emberek világába. Az indiaiak elég sok mesét fontak köré. Siva istennőjük egyik megtestesülésének tartották.
─ Érdekes – mondtam – amúgy nálatok minden állat szemtöbbletben szenved?
─ Mert a pók szemtöbbletben szenved? – kérdezett vissza.
─ Nem, de az más. A pókról mindenki tudja, hogy nyolc szeme van.
─ Ahogy a káhutról és a ráhántról is. Amúgy nem, nem mindegyik ilyen. Sőt elég kevés. De köréd gyűlt a díszes társaság, figyelj, hiszen én is itt vagyok – belebokszoltam a vállába. Haha, nem tudott visszaütni. Na jó, tudom gyerekes vagyok.
Telt─múlt az idő. Talán órák is. Már délután lehetett.
Vamp, a ráhánt előre rohant, oda ahol az út újra emelkedni kezdett. Nem vágtunk keresztül a végtelen síkságon, hanem az elterelő terv értelmében az egy ideig a hegyek közt kanyargó hadiúton indultunk el. Elég széles volt, bár látszott, hogy rég használták, mert néhol már benőtték a növények.
─ Biztos vadászik. Egy ekkora állatnak gyakran kell ennie – nem akartam belegondolni, mire vadászhat egy ekkora ragadozó. Reméltem, hogy nem emberre. Vagyis hát failinra.
─ Nekünk is kéne, nem? – érdeklődtem.
─ Enni vagy vadászni?
─ Mind a kettőt – igazság szerint a vadászatra gondoltam, de hülyén hangzott volna, ha azt mondom, ennünk nem kell. Will is hasonlóképp gondolkodhatott, mert ahelyett, hogy átúsztatta volna a káhutokat a következő nagy folyón megállította őket előtte. Még mielőtt a káhutja lefekhetett volna, leugrott róla és felénk sietett.
─ Itt halászhatnátok kicsit Pennel. Rengeteg a hal, nem nehéz, és jó lenne, ha kicsit életképesebbek lennétek. Én addig körülnézek a környéken.
─ És mi lesz Gargonnal? – kérdeztem.
─ Majd kibilincselem – felelte, mire a mellettem ülő fiú elkezdte gyakorolni rajta a szemmel verés művészetét. Nagyon reméltem, hogy az iliom nem teszi képessé rá.
─ Ne már Will, ne szórakozz! – szóltam rá, remélve hogy komolytalankodik. Fújt egyet és forgatta a szemét. Mint én, ha anyu nyaggat valamiért.
─ Jó Iza, de csak a te kedvedért. Magammal viszem.
─ Vidd a kulcsot is! – vettem elő.
─ Minek? Úgysem engedem el – mondta, de azért elvette tőlem az apró fémeszközt. Mi Pennel elindultunk a folyam mentén, mert az egy tóba torkollott. A deltánál akartunk halászni. William azt mondta nyugodtan legyünk el, és frissüljünk kicsit föl a katonák úgyis lemaradtak, és aznap már nem nagyon akart továbbmenni, mert itt biztos táborhelyünk volt, és nem akarta, hogy a hegyen a semmi közepén sötétedjen ránk.
Pen előttem szaladt. Háló és vödör volt nálunk. Én mindenképp át akartam alakulni, egyrészt mert úgy gondoltam úgy sikeresebb leszek, másrészt pedig meg akartam mutatni Pennek. Egy ideig álltunk a térdig érő vízben, és megpróbáltuk elfogni a halakat, de nagyon gyorsak voltak. Csupán egyet kaptunk el, azt is úgy, hogy Pen idegességében a vízbe vágta a kardját, és a hal, úgy tűnik, nem számított ilyen hirtelen támadásra. Ez neki rossz hír volt, de nekünk jó, mert így legalább egy hal volt a vacsihoz. Vagy inkább ebvacsihoz.
Mikor aztán beljebb mentünk, éreztük a víz sodrását. Akkor épp a derekunkig ért. Vagyis hogy pontosítsak Pennek csak a combjáig. Jobban is bírta tartani magát. Én minduntalan elsodródtam, és felborultam. Rengeteget nevettünk, aminek tárgya elsősorban az ügyetlenségem volt. Mikor különösen nagyot estem, és a fejem búbjáig vizes lettem hirtelen irritálni kezdett a rajtam nevető Pen száraz ruhája, így természetesen muszáj volt lefröcskölnöm. Még jó, hogy előtte kivittük a halat és a vödröt, mert majdhogynem összeverekedtünk a vízben. Utoljára ennyire felszabadultnak kiskoromban éreztem magam. Akkoriban még majdnem ugyanolyanok voltunk Pennel. Ez persze nem igaz, de éreztem, hogy hasonlítunk. Legalábbis valahol nagyon mélyen, mert én mindig visszahúzódó típus voltam, Pen pedig vagány kislány. Bár akkoriban nem egy ismeretlen világ, ismeretlen folyójának delta torkolatában verekedtünk, halászás közben, hanem a játszótéren rángattuk egymás haját nevetve, ez a helyzet mégis arra emlékeztetett engem. Itt nem voltak korlátok, elvárások (azon kívül, hogy lehetőleg menjek vissza az időben és akadályozzam meg a megszületésemet) csak ketten voltunk. Pen és én. Két gyerek, két kislány. Igaz, talán idősek voltunk az ilyesmihez, de itt senkit nem zavart, itt senki nem látta.
─ Hunyd le a szemed! – kértem mosolyogva. Igen, én még a kiskori barátnőm előtt is szégyenlős voltam, bár kétségkívül látott már átöltözni. A víz ugyan a derekamig ért, de a víz túl tiszta volt, túl átlátszó.
─ Persze, hogy beledönts! – nevetett. Sajnálatomra nem érezte meg a felőlem áradó izgalmat. Azt hitte viccelek.
─ Kérlek Pen! Nem csinálok veled semmit! – Mosolygott és lehunyta a szemét. Ott állt a víz közepén, körülbelül ott, ahol a folyó vize találkozik a tóéval. A ruhája vizesen lógott rajta. Hosszú fekete haja, amely szintén nedves volt, szépen keretezte az arcát. Rég nem láttam ilyen kisimultnak. A szeme csukva, a szája mosolyog. Ez a kis idő, amit együtt töltöttünk, neki is jól esett. Már egy órája itt voltunk a víznél, és összesen egy halat fogtunk, de azt hiszem, e nélkül szétvetett volna a feszültség. Úgy döntöttem beljebb megyek. Sejtettem, hogy víz alatt könnyebb átváltozni, talán csak úgy lehetséges. Úsztam. A víz gyorsan mélyült. Ugyan a felszínen voltam, de mégis tudtam, hogy egyre több víz van alattam, amit meghódíthatok. Mikor már elég mélyen bent voltam a tóban, hogy ne vessen a víz kénye kedve szerint ide─oda, levettem a ruhámat. Gyermeteg hangulatomhoz híven, a nadrágomat a fejemre húztam. A bugyi a nadrág zsebében volt. Reméltem, nem hagyom el egyiket sem. A mélyre merültem és koncentráltam.  Meg sem próbáltam bent tartani a levegőt, bár rögtön égni kezdett a tüdőm. Nem kellett nagyon figyelnem az átváltozásra. Ez ösztönös volt, könnyen ment. A medál, Gargon öregemberének, talán a nagyapjának a medálja, égni kezdett, felforrósodott. Most már tudtam, mire jó és lenyűgözött, hogy ez mind az én erőm, nem pedig a nyakláncé. Bár nélküle nyilván nem tudnám használni.
Ezúttal nem fájt. Éreztem, ahogy meghasad a bőröm, éreztem, ahogy átváltozom, de nem fájt. A csecsemőnek sem fáj annyira a második levegővétel, mint az első. A hajam lebegett körülöttem az átlátszó vízben. Kinyitottam a szememet. Sokáig elláttam, és éreztem a víz rezdüléseit. Elindultam kifelé, oda ahol Pen várt rám. Visszafelé sokkal gyorsabb voltam, a víz nem vetett vissza, pedig az árral szemben úsztam. Én uraltam a vizet, nem pedig ő engem. Éreztem az erejét, hátráltatni akart, de aztán szétnyílt és mellettem áramlott el. Áramvonalas testem ösvényt biztosított. Pár másodperc alatt a vízmélység csökkent, így nehezebbé vált az úszás. Felbukkantam a felszínre. Ha kinyújtóztam, az uszonyom a kavicsos talajt súrolta. Kicsit nehéz volt a felszínen levegőt venni, újra meg kellett szokni. Mikor újra megtelt a tüdőm, Pen felé kiáltottam. Láttam az alakját. A szeme nyitva lehetett, mert forgolódott. Engem keresett. Biztos megrémítette a csönd.
─ Pen! Pen gyere be ide, itt már nem olyan erős a sodrás! – a szél elvitte a hangomat, ráadásul nem felé, de reméltem, hogy elég hangosan kiáltottam, és meg fogja hallani.
─ Isane, te vagy az? – kiabált vissza. Nem, az ükanyád! – gondoltam, de nem mondtam ki.
─ Gyere be! – ordítottam, és hadonásztam a kezemmel, bár elég hülyén éreztem magam, majd megszakadt a torkom, de hát a széllel kellett hadakoznom. Örömmel konstatáltam, hogy az uszonyom olyan erős, hogy csapásaival a kezem nélkül is könnyedén fent tartom magamat. Pen végre megértette, láttam, hogy sétál néhány lépést, majd úszni kezd felém. Nem volt nehéz dolga, hiszen az áramlat neki segített. Mikor a közelembe ért elkaptam, nehogy tovább vigye a víz. Ott kint, a part közelében emberi voltam és suta, mint egy vízbe dobott lepke, próbáltam megmaradni, de itt… ez a hely nekem való volt.
Pen megpróbálta kinyitni a szemét, de a homlokára tapadt hajtincsből folyamatosan beléfolyt a víz. Egy mozdulattal félresöpörte. Éreztem a víz rezgésén, hogy lázasan tempózik a lábaival.
─ Szia! – mondta kicsit zihálva – miért is jöttünk ide be?
─ Halászni ─ böktem a vállára kötött hálóra – és megmutatom azt, ami múltkor a sziklánál történt velem – mondtam, és felfeküdtem a vízre. Az uszonyom hosszabb volt, mint a lábam, nagyobbnak tűnhettem. Aztán megfordultam, hogy a kékes színű hosszanti gerincem felett futó hátúszómat is láthassa. Bár eleve kicsit rémültnek látszott, biztosan a kékes pikkelyszerű bőröm, és annak mintái miatt, de mikor ezután ránéztem, abbahagyta egy pillanatra a tempózást. Süllyedni kezdett, ezért gyorsan elkaptam és a derekánál fogva megtartottam. Minél közelebb vontam magamhoz, annál könnyebb volt tartani. Egy perc múlva megnyugodott, újra tempózni kezdett, és a karjával fent tartotta magát, azonban így akadályoztuk egymást, így arrébb ment.
─ Menjünk kijjebb, ahol le tudunk ülni – javasoltam, és ő némán bólintott. Felfeküdtem a vízre, és egy ideig így még tudtam úszni, de aztán elég nehézkesen közlekedtem. Úgy, mint a gyerekek a strandon, a kezemen jártam. Ezt vízben kivitelezni sokkal könnyebb, mint odakint. Pen sétált mellettem. Kicsit közelebb mentünk a parthoz, mint ahol akkor álltunk, mikor otthagytam. Leültem a vízben, nagyjából a nyakamig ért. Nem volt kellemes, de kényelmesebb mintha Pent kellett volna tartanom a habok áramlása közepette. Pen leült a közelemben törökülésben. Ezt onnan tudtam, hogy a víz teljesen átlátszó volt. Néhány lépésnyire voltunk a parttól. Ő gyorsabban kijutott volna nálam. Nem volt nagyon kiborulva, talán csak meglepődött odabent a vízben. De hát már tudott a dologról, elmeséltem. Az csupán néhány napja volt, de mintha egy hónap eltelt volna…
─ Megfoghatom? – kérdezte. Ha nem velem történik, valószínűleg nekem is ez lett volna az első reakcióm. A gyermeki kíváncsiság… Fogalmam sem volt, vajon milyen érzés lesz, de rábólintottam és felé mozdítottam az uszonyomat.
─ Nyugodtan – mondtam halkan. Felemelte a kezét, és az uszony végén lévő hártyás, majdnem átlátszóan zöld, a víz áramlatát követő úszóhoz ért. Mintha csak a lábfejemet érintette volna meg. Ahogy végighúzta rajta az ujját, az kicsit csikis érzés volt. Éreztem az úszóban mind a két lábfejet, és ki is volt vehető eltorzult vonaluk, de én ennél tovább nem mentem a gondolatmenettel. Pen azonban megfogta az egyiket. A jobb lábfejemet. Csakhogy most össze volt kötve a ballal. Nem volt természetellenes érzés, hiszen két külön végtag részei voltak, csak éppen abban a pillanatban harmonizáltak és együtt dolgoztak.
─ Nézd Isane! – bökte meg egy helyen a „lábamat”. Nem fájt, de éreztem – Itt az anyajegyed – ez a kijelentése kicsit megdöbbentett. Nehéz volt megnéznem, de végül úgy mozgattam a lábaimat, ahogy külön─külön tettem volna. Szétnyitni nem tudtam, de aztán a lehető legkicsavartabb pozícióban, felhúzva a pikkelyes bőrrel borított térdeimet, sikerült megnéznem az uszonyomat. A jobb bokám külső felén ott volt a jól ismert anyajegyem. Nem volt sok anyajegyem, így nagyjából mindről meg tudtam volna mondani csukott szemmel is, hogy hol helyezkednek el. Hozzám tartoztak. Ahogy ez az uszony is. Hiszen rajta volt az anyajegy (bár kissé megnyúlt és az uszonyhoz hasonló színt kapott).
─ Milyen? – kérdezte a barátnőm – Nem tűnsz túl vagánynak… mint egy meséből rittyentett hableány, némi plusszal – kötekedett. Nem láttam bele a fejébe, pedig nagyon szerettem volna. Szerettem volna tudni, mikor lesz neki elég. Mikor feszül túl az a bizonyos húr. Azt is tudni akartam, hogy az enyém mikor fog elpattanni. Ettől a két pillanattól féltem a legjobban. De egyelőre az évtizedes barátságunk kitartott. Egymás kezét szorítottuk, és tudtam, ha bármelyikünk keze megcsúszik, mind a ketten lezuhanhatunk.
─ Itt kint? Őszintén mintha partra vetett hal lennék – vigyorodtam el.
─ Figyelj Barack, örülj, hogy legalább levegőt még kapsz! – Pen sosem becézett a nevemből adódóan, és már évekkel ezelőtt abbahagyta a Barackozást az én nagy boldogságomra, de most valahogy nem zavart. Arra emlékeztetett, hogy milyen régi és erős kötelék van közöttünk. A Barack nevet ugyanis akkor kaptam tőle mikor még nem is voltunk barátok. Pontosabban akkor lettünk. Anya össze akart hozni más gyerekekkel. Pontosabban az óvodásaival. Én már elsős voltam, és nem akartam a pisiseivel játszani, így inkább azt mondtam, hogy jóban vagyok az utcában lakó kislánnyal, egy osztályba járunk. A második fele igaz is volt, de csupán pár hete voltunk osztálytársak, és nem is nagyon beszélgettünk még. Igazából senkivel sem nagyon beszélgettem akkoriban, én voltam az osztály félénk, hallgatag gyerekeinek egyike. Tárgyhoz visszatérve aznap eléggé terhére voltam anyunak, ugyanis nagytakarított, én meg mindig a porszívó útjában voltam. Így hát átzavart, hogy menjek át a kis barátnőmhöz. Tudta, hogy mindössze háromháznyira van, így elengedett egyedül. Azonban én nem voltam jóban Pénelopé Richter – el. Nem is igazán ismertem. És azt tettem, mint amit minden érett és okos 6 éves tenne. Na jó, nem. Felmásztam a barackfájukra. Mikor kijöttek valamiért – nem tudom már miért – kicsit meglepődtek.
─ Igazad van… Mellesleg odabent csodálatos érzés. Tudod, hogy mindig szerettem úszni – tudta, bár elég veszélyes hóbortnak tartotta. Ugyanis nem voltam jó úszó. Mindezidáig. Úgy tűnik hiányzott hozzá az uszonyom – Ha lenne úszószemüvegünk, levinnélek. Az a baj, nem hiszem, hogy itt árulnának.
─ Tudod, búvártartály nélkül nem sokra mennénk vele. Nekem, veled ellentétben, szükségem van oxigénre.
─ Ez hülyeség. Nekem is szükségem van rá. Csak annyi a különbség, hogy én képes vagyok kivonni azt a vízből – mondtam és ez kicsit beképzeltül hangozhat, de nem volt az. Nevettünk és szórakoztunk.
Amúgy, összesen még egy halat sikerült összeszenvednünk. Az uszonyom nem segített. Közel úszhattam hozzájuk, de a kezem nem volt elég gyors. Elillantak.
Végül miután visszaváltoztam csurom vizesen és jókedvűen indultunk vissza. Ugyan a vödrünkben csak két hal volt, azok sem a legnagyobbak, sőt a fajtájukat sem tudtuk, így akár mérgező is lehetett a húsuk, de nem aggódtunk. Úgyis volt elég kajánk és legalább rendeztük magunkat Pennel. Sőt a gatyámat sem hagytam el. Miközben mentünk, ő a hajából csavargatta a vizet, én vittem a cuccokat. Az ő ujjainak begye behullámosodott, de különös módon az enyéméi nem.
Odaértünk a táborhelyre, ott azonban nem találtuk a fiúkat. Csak az egyik káhut álldogált a közelben, ráadásul a szerszámok nélkül. Mivel elválaszthatatlan Rómeó és Júlia párocskánk volt, ez már eleve furának tetszett. Letettem a hálót és a vödröt. Halk roppanást hallottam. Többet is. Ha nem lettem volna olyan önfeledt, talán előbb észreveszem, hogy követnek minket. De nem emberek voltak. A lépések finomabbnak hallatszottak. Kipárnázottnak. A kardomhoz nyúltam, amit a vízből kijőve visszacsatoltam az övemre.
─ Vamp! – mormogtam halkan és fenyegetően, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem a ráhánt ólálkodik a környéken. Nem mintha nem lehetne feltételezni róla, de a követőink többen voltak. Ropogott a tavalyi avar, a faágak, sőt a fűszálak is, bár egész halkan. Egyszerre hangzottak fel lépések tompa hangjai sokfelől. Egyszer csak már nem tetszett a rengeteg zegzug, a bozót és a hegyoldal. Pen feszülten figyelt, nem értette mi történik. Nyilván hallott vagy érzett valamit, de nem érzékelhette olyan élesen, mint én.
─ Pen! – suttogtam, de a hangszínem így is rémült volt – Gyere ide!  ─ a káhut ide─oda kapkodta a fejét, az orrlyuka ki volt tágulva. A patájával dobbantott és hátrált pár apró lépést. Morgás hangzott fel. Tudtam, hogy bekerítettek minket, bármik is azok. A hátas felé hátráltunk. Mind a kettőnknél egy─egy könnyű, rövid penge volt, és semmi más. Használhattuk volna a halakat fegyverként, de féltem, hogy az talán még kevésbé hatékony.
Ekkor láttam meg az elsőt. Ha rögtön kell felelnem, talán azt mondtam volna, hogy egy farkas az… Hasonlított rá. Csak valahogy túl nagy volt, túl elnagyolt. A fogai kilógtak a pofájából, az orra és a füle hatalmas. Bundája hosszú. Szép is lehetett volna, de nem volt az, mert tele volt sárral és csimbókokkal. Az állat szürkés barna volt, a szeme sárga. Nem volt pupillája (hacsak az apró fekete csík nem az volt) se szeme fehérje. Karmai hatalmasak és hegyesek voltak. Vicsorgott. És ha egymagában nem lett volna elég ahhoz, hogy megálljon a szívem, nem egyedül érkezett. Ha jól számoltam a szívveréseket, még négy várakozott a fák között. Egy egész falka. Egyelőre nem jöttek elő, de az állat nem olyan, mint az ember (vagy az emberféleség). Nem elég egy hegyes fémdarabot lóbálni felé ahhoz, hogy megijedjen. És tudás nélkül az a fémdarab semmit nem ért az égvilágon. Egyetlen esélyünk a tűz lett volna, de azt nem tudtunk így hirtelenjében gyújtani. Nem tudom Pen mit gondolhatott, de szaporán szedte a levegőt és izzadt. Nem csak ideges volt, vagy rémült, a pánikroham szélén állt, pedig ő nem is tudta hányan vannak. Féltem, hogy kicsúszik a keze abból a bizonyos kézfogásból.


2015. november 9., hétfő

X. fejezet első rész

Élvezzétek és jelezzetek vissza :)



X.
Nem tudom, mennyi lehetett az idő mikor Pen felkeltett. Most nem voltunk időhöz kötve, de láttam rajta, hogy nem bírna tovább fent maradni. Majd leragadt a szeme, örülhettünk, hogy nem esett bele a tűzbe. Mivel nem ő, hanem Will kezdett, így már elég késő, más szempontból elég korán volt. Nyár lévén a Nap korán jött fel, de ott még nem tartottunk. Azonban szinte érezni lehetett a levegőben, hogy mindjárt feléled minden. Mindjárt ragyogni kezd az ég. A csillagok még látszottak, de a Hold már elég alacsonyan volt a bolton.
Odaültem a tűz mellé, kicsit meg is raktam. Kezdtünk kifogyni a gallyakból. Néztem az igéző lángokat. Csodásak voltak. Imádom a tüzet. A szikrázó ezerszínű nyelveket, amik elemésztenek mindent. Hatalmas és pusztító. A világ legősibb, legkegyetlenebb gyilkosa. És bár ez elég morbidul hangzik, tisztelni való dolog.
Kíváncsi lettem. Kicsit közelebb ültem a lángokhoz. Nem vagyok mazochista, de a kíváncsiság hatalmas úr, és ha összefog a fáradság úrnőjével, iszonyú hülyeségekre vihetik rá az embert. Odanyújtottam a jobb kezem mutatóujját. Bele a tűzbe. Majdnem felüvöltöttem. Pontosan annyira fájt, mint mikor emberként égettem meg az ujjam. Éreztem a kínt, de mégse rántottam el rögtön az ujjam. Szerencsére nem kapott lángra. Csupán a tűz közelsége, és forrósága fájt nem maga a láng. Az őrült kísérletem folytatódott. Éreztem a fájdalmat, de el tudtam tolni magamtól. Egy apró pontba fojtani és ott tartani. Ezek után szaruréteget növesztettem az ujjamra. Nehéz volt. Nehezebb, mint eddig bármelyik átalakulásom. Úgy sejtettem, ez azzal függ össze, hogy akkor nem voltam életveszélyben, az előző alkalmakkor pedig igen. Vagy legalább is abban éreztem magamat. Gondolok itt arra, mikor Gargon megragadott. A szaru megvédte a mutatóujjamat. Éreztem a lángok táncát a bőrömön, éreztem, hogy forró, és fura mód azt, hogy csikiz. De nem égetett többé.
Felnéztem a lángokból, de akármerre tekintettem csak azokat láttam. Káprázott a szemem. Mint mindig most is megpróbáltam lehunyni őket, pislogni, de nem segített. Beleégett a retinámba. És akkor következett a szememnek a következő megpróbáltatás. Egyik pillanatról a másikra, tényleg egy─két perc leforgása alatt feljött a nap. Tudom, hülyén hangzik, de ez tényleg így van. Sokkal kevesebb idő, mint ahogy az ember gondolná. A rózsaszín égbolton madárkák repültek, valahol pacsirta köszöntötte az új napot. Ha nem fekszik a lábam mellett nyílpuska, és tőlem pár méterre nem alszik három hatalmas fenevad, akár otthon is lehettem volna. Otthon, az én Földemen, egy csendes erdőcske szélén, őrizve a tüzet. Bár ilyen még nem fordult velem elő, amíg normál emberként éltem az életem, de biztos volt olyan ember abból a közel tíz milliárdból, akivel már megesett.
Az ujjamat néztem. A ránőtt szaruréteg behúzódott a megégett bőröm alá. Összegyűrődött, és olyan volt, mint mikor egy órája a kádban ülök.  Bevörösödött és elvesztette a nedvességtartalmát. Más szavakkal égési sérülést szenvedtem. Nem kell félni, önmagam szidása miszerint mekkora hülye vagyok, nem maradt el. Persze csak magamban, a többiek még aludtak. A fűben láttam valamit, most hogy felkelt a nap. A hálózsákom mellett volt, odasétáltam. Apró, de gyönyörű fehér virágfej tündökölt a fűben. Szinte biztos, hogy a tegnap csavargatott szál helyén volt, ami úgy tűnik egy fűszálnak álcázott virág szár lehetett. Volt ott még néhány a környéken. Vastagabbak voltak a fűnél, és a végükön apró bogyók. Ezt a sötétben nem vehettem észre. De az enyémen kívül még egyetlen egy sem virágzott ki. Szinte rejteni sem lehetett az igazságot, miszerint ennek köze van hozzám. És ettől megrémültem. Nem attól hogy sellővé, tündérré esetleg szörnyé változom, hogy tüskét, szarubőrt növesztek. Nem, ezeket, ha nehezen is, de még fel tudtam fogni. De azaz apró fehér virág. Az kiborított. Az már nem én voltam. Rajtam kívül állt, és nem is irányíthattam. Akaratomon kívül változtattam meg valamit. Most még az illúzió sem volt meg, hogy én irányítok. A dolgok túlnőttek rajtam. Nem sokkal. Csak egy kicsi, mezei vadvirággal. De akkor is! Hogy is mondta Gargon? Azt hiszem valahogy így: „Nagy a hatalmat Isane, de nem tudod használni!” Vagy valami ilyesmit.  Mindenesetre igaza volt.
Felálltam, és elhátráltam kicsit. Ránéztem az eddig abszurdnak, és groteszknek tűnő állatokra, és rá kellett jönnöm, hogy én is egy vagyok közülük. Nem volt rossz érzés, csak rémítő. Még mindig éreztem nyakékem, amely egy második szívként lüktetett a mellkasomon. A pirkadat fényei és színei játszottak a bőrömön. Nem csak rávetődtek. A bőröm olyan volt, mint egy csodatükör, amire bárminek a képe vetül, megőrzi azt. Vagy mint egy átlátszó üveg. Képes lettem volna észrevétlenül az avarra feküdni és felölteni a színeit. Persze csak ruha nélkül.
Már világos volt, a tűz senkit és semmit nem tartott volna vissza, és veszély, hideg sem volt már, úgyhogy eloltottam egy este odakészített edénynyi vízzel. Eléggé füstölt, ettől köhögtem is. Elkezdtem egy kis rendet rakni, elpakoltam a vacsora után megmaradt romokat, és a fekvőhelyemet. Maradt egy kis nyúlhús, bár kihűlt és megszáradt. Elcsomagoltam azt is. Nem tudtam, hogy kéne felszerszámozni a káhutokat és úgy az egész helyből elegem lett, így elindultam körülnézni a környéken és megtudni nem értek─e be minket. Előttünk hosszan egyenletes és unalmas síkság terült el, de valahol, a ─ nem is olyan messzi ─ távolban egy, a miénkhez hasonló reggeli füstöt láttam. Nagyon reméltem, hogy nem a Mean – i őrök, és hogy nem veszik észre a mi tüzünk égi nyomát. Átöltöztem örülve, hogy a fiúk még alszanak, aztán egy szál karddal a kezemben elindultam a füst felé. Két kisebb dombocskával, emelkedővel arrébb volt, lehasaltam második tetejéről, onnan figyeltem lefelé. Odalent három férfit láttam egy lovas kocsival. A kocsiban ülhetett legalább egy nő, mert hallottam a hangját. Mind ébren voltak, a korai időpont ellenére. A járgány elé egyszerű lovak voltak befogva, és az állatok idegesnek látszottak. A failinok nem németül beszéltek, furcsa mód mégis megértettem egy─egy beszédtöredéket. Nem tudtam meg miről beszélnek, ahhoz kevés volt, mind, azaz apró szókincs, amit a tegnapi nap folyamán szedtem magamra, mind az a különös képesség hogy – főleg ha az amulettemre koncentráltam – olyat is képes voltam megérteni, amit nem ismertem. De szinte biztos voltam benne hogy nem rólam folyt a szó. Ránézésre jó rég nem járhattak a városban, így reméltem, hogy nem hallottak még rólam. Teljesen hozzájuk hasonlónak, normálisnak tetszettem ránézésre. Épp elhatároztam magamat, hogy lemegyek, és a barlang felöl érdeklődök. Szinte semmit nem tudtunk róla és zavart, hogy nincs konkrét célunk. Reméltem, hogy ők, akik tapasztalt felnőttek tudják, merre induljunk. Mert valamiért az a halvány érzésem volt, hogy Will nem biztos benne, merre vezet az út, akárcsak a határ felé is. Ekkor azonban valaki megragadott. Két összebilincselt kéz. Rémületemben majdnem felsikoltottam. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy Gargon utánam jött.
─ Mégis mit csinálsz, Isane?? – kérdezte hangosan és idegesen suttogva.
─ Te mit csinálsz itt? Ha Will megtudná, hogy eljöttél, megölne! – suttogtam vissza rémülten.
─ Majd azt mondjuk, te hoztál el, hogy szemmel tudj tartani – legyintett hanyagul, majd újra felizzott a tekintete ─ Te komolyan le akartál menni oda? Harcolni se tudsz!
─ Nem csak akartam, még mindig akarok. Egyébként is miért szólsz bele? – csodálkoztam – miért jöttél egyáltalán utánam?
─ Aggódtam, mert nem voltál ott – mondta – úgy tűnik joggal…
─ Te csak ne aggódj értem. Csak tájékozódom, merre visz az út. Te is látod, hogy rég nem voltak városban. Nem fognak felismerni – úgy láttam gondolkodik.
─ Vedd le a bilincset! Megyek én – ő is tudta, milyen lehetetlen hülyeséget beszél, így ezt nem elemeztem.
─ Ez pont úgy hangzott mintha szökni akarnál – kuncogtam halkan.
─ Ha azt akarnék, már nem lennék itt. Ugyanis egyesek nem tartanak veszélyforrásnak és nem őrködnek felettem – csipkelődött – nem csak neked van jó füled…
─ Honnan tudod? – kérdeztem.
─ Sejtettem – mondta kínosan, így tudtam, hogy valamit takargat – hiszen mindent előbb hallasz, mint más.
─ És ez normális?
─ Egyeseknél igen – akármilyen arccal néztem rá, nem mutatott hajlandóságot hogy ezt jobban kifejtse.
─ Csak maradj itt! – mondtam végül, hosszan a szemébe nézve. Reméltem, hogy a béke a nagy mélykék szemeiben azt jelentette, hogy megértette és nem fog ellent mondani. Felálltam és kicsit összerendeztem magam. Megigazítottam a hajam, a kardot az oldalamra kötöttem. Próbáltam áltagos failin lánynak látszani, de tudtam ez a kép rögtön össze fog törni amint németül szólalok meg. A fejemben alakítgattam egy kis gyatra történetecskét, amiben szerepeltek árvák meg egy Németországban nevelkedett nevelőnő, de még nekem sem állt össze, mire leértem a lovas kocsihoz. A férfiak kérdőn néztek rám, én meg vörös arccal kinyögtem, ami eszembe jutott.
─ Jó napot! Beszélnek németül? – csupán ennyi, semmi magyarázat. Szerencsére találtak ők maguknak magyarázatot.
─ Te is a vizsgára készülsz mi? Őrjítő hogy a sok beparázott tinédzser, ilyenkor az anyanyelvén sem hajlandó megszólalni – mondta németül a legköpcösebb, de aztán valamit még odamormogott failinul a társainak.
─ Sajnálom, de ez fontos – próbáltam mindent lefedő sablonválaszt adni, nem tudván miről is beszél a férfi.
─ Persze, persze mert e nélkül nem mehettek ki, de miért akar minden fiatal kimenni?? Abba a rühes, szennyezett, emberi világba! Mi a jó ott? – kelt ki magából szerencsémre németül, így legalább nagyjából képbe kerültem. A kiabálásra egy fiatalasszony jött elő a kocsiból. Könnyű nyári ruhában volt.
─ Tarapeg! Légy már udvariasabb! Ez a kislány csak kérdezni akart valamit, biztosan csak megszokásból használt németet. Mi a baj? – Az utolsó mondatot failinul kérdezte, de mivel ezt a mondatot hosszan gyakoroltuk tegnap este Gargonnal, egy idő után szerencsére eszembe jutott a jelentése így nem tűntem teljesen ütődöttnek amikor (németül) feleltem.
─ Semmi. Semmi baj, csak szeretnék kérdezni valamit. Lehet, hogy mégis németül beszéljünk? Nagyon félek vizsgától, minden gyakorlás jól jön – improvizáltam az elém vetett információ morzsák alapján. A nő elmosolyodott, bár a köpcös férfi durcásnak tűnt. A másik két, amúgy nálánál fiatalabb férfi eddig se nagyon törődött velem, a lovak elé raktak abrakot.
─ Hát persze gyermekem, én támogatom az oktatást – mondta, kábé, mint Holle anyó az óvodásnak, olyan stílusban, pedig alig lehetett néhány évvel idősebb nálam, édesanyámnál tuti fiatalabb volt. De abban a percben nem a nő idegesítő stílusa volt a legnagyobb gondom. Inkább belefogtam felvázolni a helyzetet.
─ Tudják, a barátaimmal a vizsga után kirándulni mennénk ünneplésül. Hallottunk egy csodaszép barlangról a határnál. Ott a nagy folyóvájatnál. Azt mondják csodás hely, de senkitől nem tudtuk meg, hogy pontosan merre van. Hallottuk, hogy utazók járnak erre, és reméltük önökkel több sikerünk lesz. A barlang szája rejtett, nem könnyű rálelni, azt mondják – mondtam igencsak ködösítve.
─ Hallottam ott egy barlangról – mondta odafordulva az egyik fiatalabb srác. Barna haja volt és barna szeme. Nem volt nagyon csúnya, de különösen szép sem. Teljesen átlagos volt. Olyan fiú, aki mellett elmész az utcán, ránézel, de nem jegyzed meg az arcát, később nem emlékszel rá – de feleslegesen keresitek. Három okból. Először is, az egy legenda. Egy mese. Másodszor a történet szerint oda nem léphet be akárki, csak az, akitől a sors kéri azt. Harmadszor, mert azaz állítólagos barlang a darén oldalon van. És néhány fiatal failint ott két perc alatt elfognak.
─ A darén oldalon? – ezen tényleg elcsodálkoztam.
─ Hát hivatalosan a holt területen, a senki földjén, lent a Szakadékban, de a folyó darén oldalán. Tudom, mert a nagyapám fiatalon megszállott kincs és legendavadász volt. Még az után is hitt az Idő Barlangjában, hogy egy fél év rááldozott idő alatt sem bukkant rá a bejáratra. Azt állította, csak azért, mert ő nem a megfelelő személy volt. Keressetek más kirándulóhelyet a barátaiddal – fejezte be, de ennyi infó nekem még nem volt elég.
─ És a nagyapja szerint merre volt a barlang? Érdekelnek ezek a régi történetek.
─ Nagyjából tíz0 kilométerre a folyó Sólyom─ tengeri torkolatától.
─ Amúgy kislányom, mit is mondtál, honnan jöttél? A legközelebbi város innen órákra van – kérdezte a nő, rátérve a lényegre.
─ Háát van itt a közelben egy kis falucska. Nem is nagyon település, csak pár ház – ködösítettem.
─ Nem is tudtam – ráncolta a homlokát a morcos férfi. Igen sűrű és vastag szemöldöke majdnem összeért – pedig utazás előtt mindig utánanézek.
─ Maguk csak ennyien vannak? Hová tartanak? – próbáltam témát váltani nem túl fokozatosan és elég feltűnően.
─ Nem, a húgom és a lányom néhány órája elmentek körülnézni, hogy mi van errefelé, van e olyan folyó, amiből tudunk inni, meg persze főleg a lovak. Hamarosan meg kell jönniük – válaszolt a nő, én pedig folytattam még egy kis udvarias társalgást, hogy ne legyen feltűnő, hogy gyorsan lelépek. Megemlítettem, hogy a közeli erdőben több folyó is van, ők elmondták, hogy a fővárosba Mean –ba tartanak (új infó! ) és feltűnt a két nő a láthatáron. Lovagoltak, a fiatalabbik (nyilván a nekem segítő nő lánya) elég szép volt. Hasonlítottak, barna szem, szőkésbarna haj. Az nagyobb lány nagyjából velem volt egy idős, a kisebb tizenhárom év körül lehetett. Kicsit csodálkozva néztek rám, de biccentettek. Én bajt sejtettem, így a kardomra tettem a kezemet. Failin nyelven fogtak bele a mondandójukba. Nagyon koncentráltam, a bal kezemet az erőlködésemtől ragyogó medálra tettem, de így sem értettem mindent. De amit értettem az elég volt. Katonákról beszéltek, szökevényekről, azt hiszem egy tiltottról (de csodás) és biztos, hogy elhangzott a Gargon Sol─Nobilis név bár ők kicsit máshogy ejtették. A mogorva férfi elég gyanakodva nézett rám, és az asszony is felém fordult, amiből arra következtettem, hogy a két nő olyat is elmondott, amit én nem értettem. Biztos mutattak nekik rólam egy fantom képet vagy csak leírták a tábori kém emlékezete alapján, hogy nézek ki, és az is elég gyanús lehetett, hogy a semmi közepén a határról érdeklődök. Úgy döntöttem egy szál karddal semmire nem mennék, így futásnak eredtem. Talán tévedtem, és eddig nem gyanakodtak rám, csak a véleményemre voltak kíváncsiak, mert nem futottak utánam, csak lecövekelve, döbbent arccal néztek utánam. Ha valamelyik lány visszaül a lóra vagy az egyik srác pattan fel rá, nekem végem. De nem. Csak álltak, én meg elég idiótán éreztem magam. Még pár perc és tuti leesik nekik, miért futhattam el. És akkor elmondják a katonáknak hová tartok. Szidtam magam, mint a bokrot.
Mikor felértem a kis emelkedőre, ami mögött Gargon bujkált, megragadtam a karját és felsegítettem (kéz nélkül ez nem látszott olyan könnyűnek). Utánam rohant. Ha másik irányba rohan, két perc alatt meg van mentve. Mi csak ügyetlen tinik voltunk, semmilyen foglyot nem tudtunk volna megtartani, ha az nem akart volna maradni.
Elértünk a második buckáig, azt is gyorsan megmásztuk. Fuldokoltam, pedig a táv nem volt nagy, de talán a békés városi élethez szokott szívemnek túl sok volt az izgalom.
Mikor a táborhelyre értünk, szerencsére már fel voltak szerszámozva a káhutok. Will mellettük állt. Minden el volt pakolva, kivéve Gargon hálóhelye.
─ Pen mondta, hogy elvitted Gargont a folyóhoz hogy megmosakodhasson – mondta William, mikor betoppantunk, majd jobban megnézte ziháló párosunkat – mi történt?
─ Gyorsan! Gyerünk, majd elmondom! Csak induljunk! Katonák vannak a közelben, minket keresnek. És mindjárt megtudják, hogy itt vagyunk! – Will értetlenül nézett rám, de aztán hallgatva a szavamra gyorsan felszerelte a málhás zsákokat az állatokra. Én fogtam Gargon két takaróját és a párnáját, és bevágtam a hátsó állat kosarába. A tegnapi nap során már megtanultam pár alapabb parancsszót, ezért most meg tudtam kérni a káhutot, hogy feküdjön le, így gyorsan a kosarába másztam és felsegítettem Gargont is. Maradt a tegnap esti elrendezés. Will mondott valamit az elöl haladó állatnak, az pedig vágtába kezdett. Ez az egyenetlen talajon kissé rázós volt.
Fogódzkodtam a nyereg elejébe, és a csend miatt eléggé aggódtam, hogy Gargon kiesett hátul. Szerencsére hátratekintve láttam, hogy elég jól egyensúlyozik.
─ Leeszedjeem aa biilincset? – kérdeztem, és a rázkódástól kissé fura volt a hangom. – Úgy tudsz kapaszkodni! – mondtam gyorsan egy szuszra, amikor kicsit békésebben haladt a káhut.
─ Nem kell nyugi – mondta majd gonoszul elmosolyodott – a pasid még agyvérzést kapna.
─ Hééé! – szóltam rá, majd egy ideig hallgattunk, beszélni úgysem nagyon lehetett. Elsuhantak mellettünk a fák, mintha a kocsiban ültünk volna. A káhutok legalább 50─55 km/órával mehettek.
Néztem a tájat, szinte elszédültem tőle. Mégis képes voltam külön látni az egyes fákat, és azok leveleit. Ez az utazás nekem a saját lényem felfedezése volt. Megpróbáltam elképzelni magamat ilyennek már régen, kiskoromban, de nem tudtam. Annak ellenére, hogy sosem éreztem magamat különlegesnek, másnak a barátnőimnél, azért így utólag azt gondoltam már akkor is bennem lehetett. De akkor még nem álltam készen rá. Ennek most kellett bekövetkeznie. Most, hogy úgy ahogy, de felnőttem. Hogy elég érett legyek elfogadni magamat, és a világomat. Külső szemlélője voltam ennek az egész háborúnak. Azt sajnos nem állíthattam, hogy pártatlan, mert a vérem az egyik oldalhoz kötött.
Nagyjából egy óra lélekvesztett vágta után Will úgy döntött, hogy elég előnyt szereztünk és megálltunk. Megreggeliztünk, majd kérdőre vont. Én apró félhazugságok és féligazságok közt tévelyegtem, mert nem akartam, hogy nagyon megharagudjon.
─ Elvittem Gargont a folyóhoz, de utazókba botlottunk. Megkérdeztem tőlük egy─két dolgot, azt hitték valami vizsga miatt beszélek németül. Aztán megjött két lány a városból, és rájöttek, hogy szökevény vagyok így elfutottunk – kihagytam azt a szégyenletes részt, hogy lebuktattam magunkat.
─ És addig ő hol volt? – kérdezte magasra vont szemöldökkel Will.
─ Hozzábilincselt egy rühes ághoz – mondta keserűen, és kissé túljátszottan az említett. Hálás voltam neki is, és Pennek is, hogy fedeznek a kissé paranoid útitársunk előtt.
─ Akkor jó – mondta erre ő, de nem tűnt meggyőzöttnek. Ezután elővettük az egyik térképet, és Pennel hármasban körbeguggoltuk. Will Gargont az általa adott ötlettől vezérelve egy alacsony fa egyik alsó ágához bilincselte egy elágazásnál. A hercegünk arca alapján végiggondolta az összes létező káromkodást, amit ismert. Will próbált halkan beszélni, de én tudtam, hogy felesleges. Ha Gargon akarja, úgy is meghallja és már az utazókkal való beszélgetésem alapján is sejti, hová indultunk.
─ Na, a Sólyom─tenger itt van ─ mutatott oda, ahol nálunk nagyjából az Adriai─tenger található, bár az alakja nem egyezett pontosan, biztosan azért, mert itt sem magát a tengert, sem pedig a belé áramló vizeket nem szabályozzák. Ezután Will végighúzta az ujját egy folyó vonalán. Tudatommal nálunk nem volt ennek megfelelő folyó, de hát nem vagyok egy földrajz tudós. A Balkán─félsziget nyugati szélétől futott. Persze ettől a megfogalmazástól minden második ember a fejét fogja, de mindenkit megnyugtatok, hogy természetesen nem folyt visszafelé, csupán a forrással ellentétben a torkolatot tudtam hová kötni.
─ Ez a Vérkönny─ folyó. A határ nem végig ennek a mentén húzódik, de elég hosszan. Mint mondtam, a két birodalom leginkább Európa és Ázsia földjein fekszik – a térképen meg is volt jelölve a birodalmak határa. Délen leginkább függőleges vonal jelölte a folyó mentén, de később északon sokkal keletebbre is a Failin birodalmat jelölte a térkép, ott ahol a Földön Oroszország „felső” északi része fekszik. Fura volt ezt a térképet nézni, mert nagyjából olyan volt, mint akármelyik világatlasz,de ha az apróságokat figyeltem, tavakat, folyókat, a szárazföldek határának csipkézetségét rögtön láttam, hogy ez egy idegen világ.
─ Az Iza által elmondottak alapján nagyjából ide tartunk – csúsztatta kicsit feljebb az ujját – na már most, ha követnek minket, semmiképpen sem szabad légvonalban haladnunk, hiszen tudják hová megyünk. Itt amúgy is hegységek vannak. Javaslom, menjünk erre el, itt régi hadi utak vannak. Elég elhagyatottak és könnyű terep – az ujjával leírt görbének menetét nehezen tudtam megjegyezni, elég bonyolultnak látszott.
─ És mennyi lesz így az út? ─ azt sem tudtam, hogy alapból mennyi lett volna.
─ 5─6 nap maximum egy hét – válaszolt William.
─ És lesz elég kajánk? – érdeklődött Pen, és a kérdéssel tulajdonképpen tök igaza volt.
─ Ha vadászunk, meg szedünk gyümölcsöt, szerintem igen. Ha nem, majd bemegyek egy közeli faluba és vásárlok. Őfenségét úgyis elengedjük holnap – mondta a fiú, és ezzel be is fejeztük a megbeszélést. Visszaültünk az állatokra, és tovább indultunk ezúttal normális iramban.  
─ Szóval a határhoz megyünk? – kérdezte Gargon – Mit keresünk ott?
─ Ez igazán nem a te dolgod – mondtam, és próbáltam mosolyogni, de valahogy nem ment. Nem értettem miért kerültem hirtelen ennyire ingerlékeny hangulatba.
─ Jó Isane, én nem szólok bele, de szerintem még várnod kéne ezzel. Kellett volna.
─ Mégis mire gondolsz? – néztem rá (érzésem szerint jogosan) értetlenül.
─ Hát csak arra, hogy fiatal vagy és tapasztalatlan. Inkább meg kéne bújnod, edzened, és ha elég erős, vagy csak akkor vívni ki a Hatalom haragját.
─ Mondja ezt a „Hatalom”. Gargon én tényleg nem értelek. Azt sem, hogy miről beszélsz – mondtam. A hirtelen jött rosszkedvem úgy látszik el is szállt. Kínosan nevettem és megvontam a vállam.
─ Hagyjuk – mosolygott a fiú, és ő is vállat vont. Ezután kis semmiségekről folyt a szó. Aztán Gargon mesélt kicsit magáról. Az udvari életről, és arról, hogy mennyire kimenne a világba. Hogy igazából háború van, ő mégsem tehet semmit. 3 éve megsérült a harcban, és azóta, sehova sem engedik. Ott sem szabadott volna harcolnia, csak a parancsnoki sátorban üldögélnie. Azt mondta, hogy a barátairól sosem tudhatja, hogy valósak e, így havernál többet egyik sem jelent.
─ Tudod ez az elrablósdi tök buli. Remélem, megússzátok, mert engem kimentettetek a halálra unás kastélyából. Ha ez a vacak nem lenne – emelte fel az összebilincselt kezeit – élvezném is.
─ Bocsi, de nem tudom megváltoztatni Williamet – vontam meg a vállamat – Paranoid.
─ Végül is meg lehet érteni. Tekintve hogy ki vagyok, és mit képviselek.
─ Úúú, de beképzelt valaki. Mellesleg téged nem három páncélos lovagnak kellett volna őriznie éjjel─ nappal? – kérdeztem viccelődve.
─ Meglógtam előlük.
─ És miért volt vicces játék utánunk leskelődni és lopakodni?─ próbáltam kiszedni belőle számomra érthetetlen részletet.
─ Egyszer talán elmondom – röhögött.
─ Tudom már! A perverziód a gyilkos természetű emberlányok figyelése.
─ Hm, rátapintottál a lényegre – ezután csöndben káhut”ogoltunk” tovább.